Aki rendszeresen sétál Budán a Városmajor utca Jakobinusok tere felőli részén, az tudja, hogy az utca kis üzletei az utóbbi években rendszeresen váltották tulajdonosaikat. Egy-két kivételtől eltekintve – a régiségkereskedő, az ecsetbolt vagy a fotósbolt – az üzletek rendre kinyitottak, majd pár hónap múltán kénytelenek voltak lehúzni a rolót. Aztán üresen állt az üzlethelyiség, majd jött egy újabb kereskedő és kezdődött minden elölről. Az egyik ilyen kis boltocska viszont lassan egyéves fennállását ünnepelheti.

AlQraini Óla és férje, Ayman 2011 októberében nyitotta meg fűszerboltjukat az utca elején. A bolt közelében található a férj gyrosos étterme is. A fűszeres vállalkozás elindítása előtt az ételek elkészítéséhez az alapanyagokat arab országokból kellett behozatniuk. Óla az otthoni főzéshez is rendszeresen ezekből az élelmiszerekből használt. Látták, hogy idehaza nehezen beszerezhetőek a különleges fűszerek – így adta magát az ötlet, hogy belevágjanak, és megnyissák a „Különleges élelmiszerek” boltját.

Óla eredeti szakmája szerint szociális munkás. Mielőtt 2003 decemberében Magyarországra került, Jordániában élt. Már nálunk ismerkedett meg férjével, aki rövidesen  feleségül is vette. A családi vállalkozásban ügyintézőként dolgozott, majd végül 2011 őszén lett a fűszerüzlet vezetője és egyben eladója.
– Nagyon féltem az elején. Piackutatást nem végeztünk, hogy kell-e a magyaroknak egy ilyen bolt. De most már nyugodtan kijelenthetem, kellemes csalódás volt a bolt nyitása. – kezdi történetét mesélni szinte tökéletes magyarsággal.

Óla meglepetésére a boltba betérő vendégek sokmindennel tisztában vannak. A szezámkrémet nem szezámkrémként kérik, hanem az arab megnevezést használják, ez a Tahina. Számos esetben nem kell elmagyarázni, hogy egy-egy fűszer mire való, szinte mindent tudnak. Bejönnek, a polcról leveszik a megfelelő árukat és fizetés után távoznak. Természetesen azért előfordul olyan vásárló, aki rákérdez egy adott fűszerre, tanácsot kér a felhasználását illetően – ilyenkor Óla szívesen elmeséli, hogy az ételízesítők mely országból származnak és mire valók. Sőt, receptet is szívesen ad hozzá.

Aprócska bolt, de a választék lenyűgöző, a hangulat pedig roppant egyedi. Két oldalt szinte a plafonig érő polcrendszer, roskadozik az árubőség alatt. A világ minden részéről találhatunk itt fűszereket, ételízesítőket: a kínai, japán fűszerek és teák mellett jól megférnek az olasz szárított ételek, és nem vesznek össze az arab, libanoni, illetve török fűszerekkel. A bejárati ajtó mellett pedig rengeteg féle aszalt gyümölcs tornyosul. Mint kiderül, nem kell a fél világot bejárniuk azért, hogy a vevőiknek ekkora választékkal szolgálhassanak: az árukat egy bécsi ellátó központból hozzák.

Közben vásárló érkezik a boltba. Látszik, hogy visszatérő vendég – tudja minek hol a helye – céltudatosan válogat: különböző magokat, illetve vörös lencsét vásárol kimérve. Miután a vásárló távozik, Óla folytatja: 
– Előfordul, hogy különleges kéréssel fordulnak hozzám. Elmondják, mit szeretnének és én megpróbálom beszerezni azokat. Számomra nagyon fontos, hogy a lehető legjobban kiszolgáljam a vásárlót.

Egyik vevője fekete sót kért tőle. Ez egy indiai fűszer, melyet a szokásos só helyett használhatnak azok, akiknek sószegény étrendet követnek. Nem káros az emberei szervezetre, a hagyományos sóval ellentétben nem tartalmaz nátriumot. Egy másik vevő pedig indián dohányt keresett az üzletben. Ez nem más, mint egy nikotinmentes cigaretta, melyet dohánylevél helyett különböző gyógynövényekkel töltenek meg. Szintén egy egészséges termék – főleg a dohányzásról leszokó embereknek.

Ismét betér egy vásárló. Édesgyökeret, hétfűszer-keveréket vásárol, majd távozásakor megkérdezi, hogy becsukja-e a nyitott ajtót. 
– Nem kell, köszönöm! – válaszol Óla, majd felém fordulva egy kis vásárlócsalogató trükköt mesél:
– Nem hajtom be az ajtót. Csak ha nagyon rossz idő van. Így sokkal szívesebben betérnek a vásárlók. Meglátják a nyitott ajtót, bejönnek szétnézni és legtöbb esetben akkor már vásárolnak is. Ilyen egyszerű.

A következő pillanatban feláll és a szárított gyümölcsös polchoz megy. Az egyik dobozból kivesz valamit, majd odaadja nekem. 
– Kóstold meg. Mangó. – elkezdem kóstolgatni, ízlelni a szárított mangót, amely tényleg nagyon finom (szerencsére van összehasonlítási alapom, ismerem az igazi fán termett mangó ízét). Miközben eszegetem, Óla folytatja egy rövid történettel:
– Egyszer egy vásárló azt mondta, hogy a közeli piacon 10-15 forinttal olcsóbban hozzá lehet jutni az üzletünkben is kapható kimért magvakhoz, mint  a kesudió, a mogyoró, vagy a mandula. Erre én adtam neki egy marékkal, és kértem, hogy hasonlítsa össze ízében a két terméket és döntsön: az ár a fontosabb vagy a minőség. – meséli, majd büszkén hozzáteszi – A vevő visszajött és az én készletemből vásárolt!

Óla szerint fontos, hogy mindig friss magvakat és aszalt gyümölcsöket áruljon. Hetente lecseréli a polcon lévő árut, mert szem előtt tartja a frissességet. Két hét elteltével visszaviszi a kereskedőhöz és lecseréli azokat új termékre. Ha például a mogyoró nem ropog vagy „nedves”, akkor már bizony nem esik olyan jól. Sőt! Teljesen más ízt adhat a terméknek, ha túl sokáig áll a polcon.

A mindennapos kereskedelem mellett megrendelésre ajándékkosarakat, díszcsomagokat is összeállítanak. Leginkább olyan szülők keresik meg őket, akiknek a gyermekeik tej- vagy egyéb termékre érzékenyek – és mondjuk nem kaphatnak csokoládét. Így az édességet gyümölcsökkel, magvakkal, ízesített házi mézzel pótolják.

Beszélgetésünk végeztével újabb vevő érkezik a boltba. Búcsút veszek. A bejárat előtt őrködő két elefánt mintha integetne az ormányával a távozó vendégnek. Viszlát. Kint az utcán még hosszú ideig érzem az orromban a bolti fűszerek kellemes illatának egyvelegét.

A zuglói Ilka utcában sétálva szokványos nagyvárosi látkép tárul elénk. A szűk külvárosi utcát háború előtti épületek szegélyezik, néhol egy-egy új építésű modern tömbház árnyalja az összképet. Fűvel, fával nem nagyon találkozhatunk, kicsit nyomasztóan hat a rengeteg tégla, beton, aszfalt és autó egyveleg. Némelyik magasföldszinti ablakban idősebb nénik ülnek, a párkányra könyökölve érdeklődő szemekkel figyelik az utca eseményeit. A lágy szellő olykor az arcukba fújja a fehér, csipkés függönyüket. Lehet, hogy engem néznek, miként próbálom kerülgetni az utcán heverő szemetet és kutyaürüléket. Mégis, ha az ember tekintete kicsit feljebb kúszik és nem a járdát bámulja, érdekes dolgokat vehet észre. Buborék GMK – áll az egyik kapu feletti cégéren. GMK. Te jó ég! A mai fiataloknak az, hogy Gazdasági Munka Közösség semmitmondóan cseng, talán már csak a történelemkönyvekből ismerhetik ezt a cégformát. A jócskán megkopott feliratot nem kímélte az idő, de az ajtó nyitva áll. Serényen pakolják ki az üzletből a különféle méretű szódásüvegeket az üzem előtt álló teherautóra. Bekéredzkedem.

Éva és férje 1992 óta foglalkozik szikvízgyártással. Az Ilka utcai üzemet nem ők alapították, már előtte is létezett – innen a GMK felírat – ők csak abban az évben vásárolták meg. Éva előtte az önkormányzatnál dolgozott, de a rendszerváltás utáni leépítések illetve önállóságra való törekvésük késztették a váltásra. A szikvízüzem mellett egy sport boltot is vezetnek - a két cég "kiegészíti" egymást. Termékeiket védőitalként különböző vállalatoknak, intézményeknek szállítják, illetve a környékbeli lakosok szikvíz igényét látják el.
- Érkeznek messzebbről is vásárlók, akik kimondottan az általunk gyártott szódavíz miatt térnek vissza évek óta. Az ok pedig egyszerű: a vizünk minősége! – meséli büszkén.

„Cultures are born and die, but the cheese is immortal.” Kultúrák születnek és meghalnak, de a sajt halhatatlan - tartja egy izlandi közmondás és mekkora igazságtartalma van! A jó sajt finom, egészséges és tápláló. Persze csak ha jó helyen veszi azt az ember. A szupermarketban megvásárolt sajt széle a harmadik-negyedik napra el kezd megfehéredni, legrosszabb esetben elindul a penészesedési folyamat rajta. Arról nem is beszélve, hogy a pontos bel-tartalommal soha nem lehetünk tisztában.

A Gonda család (Gondáné Kiss Mária mezőgazdasági mérnők családi gazdálkodó a beszélgetőpartnerem) a rendszerváltás előtt a helyi szövetkezetben dolgozott, majd utána építették ki a saját kis birodalmukat. Eleinte csak állattenyésztéssel, majd úgy tizenöt éve pedig sajtgyártással is foglalkoznak. Jelen pillanatban közel hatszáz anyajuhuk és ötven kecskéjük van. Repertoárjukban csak friss készítésű házi-jellegű sajtokat tartanak: elsősorban juh-gomolyát illetve préselt érettebb juhsajtot, füstölt juhsajtot, juhtúrót és kecsketejből készült különböző – füstölt és normál - ízesítésű sajtokat.

A sajtokat csak helyben értékesítik, ami egy húsz-harminc kilométer átmérőjű piaci lefedettséget jelent, de akad vevőjük távolabbi városokból is például Sárospatakról vagy Szerencsről.
- Aki megkóstolta sajtjainkat és ízlik is neki, az visszajön! Elmeséli a barátainak vagy a szűkebb/tágabb környezetében - szóval szájról szájra terjed a termékeinknek a híre. – meséli, majd nevetve hozzáteszi - Ez a legjobb - és legolcsóbb - marketing megoldás!
A helyi Magita étterem is felhasználja termékeiket, évek óta beszállítói a "Bor Mámor Bénye" rendezvénynek  illetve Hegyvidéken belül több pincészethez és étterembe is eljutottak már, ahol legtöbbször a borkóstolók mellé szolgálják fel a sajtokat.

Mindig az igény határozza meg milyen sajtféleségből gyártanak a legtöbbet. Gomolyából van a legnagyobb kereslet, mert azt ismerik az emberek a legjobban. De manapság látják, hogy a hosszabb érlelésű sajtokra is van igény. Ne felejtsük el, a Zempléni-hegység egy eldugott falvacskájában vagyunk, ahol a kereslet lényegesen szűkösebb, mint egy nagyvárosban. Meglátásuk szerint az emberek egyre inkább az olyan termékek felé fordulnak, melyekről tudják, hogy honnan származik, miből (és ténylegesen abból) készült, ami rá van írva. Persze lehetne még „játszani” a sajtokkal: például nemes penésszel beoltatni - de ilyen nagyon különleges sajtokat nem készítenek, mert a helyi piac nem igényli.
- Mindig a piacot kell figyelni és utána beruházni. – meséli nemes egyszerűséggel Mária.

Van még egy nagyon fontos szempont a házi készítésű sajtoknál, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: mégpedig hogy a termék frissen kerül a vásárlókhoz. A kedden elkészített gomolya, csütörtökön már eladható állapotba kerül. Kereskedelmi forgalom esetén egy hét vagy két hét is eltelik mire azt a vevő megveszi. Addigra már veszít az ízéből és az értékéből.

- Egyszer megkeresett egy juhtúró forgalmazó – meséli mosolyogva, miközben a kezével már legyint is – arra akart kérni, hígítsuk a termékünket. Hogy többet lehessen eladni nagyobb árréssel.
Ez akkor nagyon felbosszantotta és természetesen elutasította a kérést. Ehhez nem akarta a nevét adni.
- A kistermelőnek mindig ugyanazt a minőséget kell produkálnia, mert ellenkező esetben a vevők elfordulnának tőle. Ez a legnehezebb ebben a szakmában. - fejezi be rövid történetét.

Maga a sajtgyártás nem folyamatos, hanem időszakos tevékenység. Húsvéttól nagyjából augusztus végéig, szeptember közepéig gyártanak sajtot. Mindig azokat a juhokat fejik amelyeknek a bárányát húsvétkor eladták. A szezon végéig fejik őket, persze ez nagyban függhet az időjárástól és a legelők minőségétől. Kézzel fejnek, nem látják értelmét a gépi fejésnek. Egy állat közel két deci tejet ad, hamarább végeznek a kézi fejéssel, minthogy a gépet felhelyezzék, megfejjék majd leszedjék a fejőgépet. Az összegyűjtött tejet felmelegítik harmincöt fokra, utána beoltják oltóanyaggal. Ha jól sikerült az oltás, akkor nagyjából félóra alatt aludttej sűrűségű alvadékot kapnak. Az alvadékot kézzel összetörik így a savó feljön a tetejére, az alvadék pedig leülepszik a főzőedény aljára. Ezután megszűrik a savótól.

A juhgomolya a legegyszerűbb sajtféleség. Sokszor nem is sajtnak, hanem gomolya-túrónak nevezik. Amikor elkészül az alvadék, azt egy kis szűrőruhába teszik, majd a saját súlyánál fogva két napig hagyják kicsöpögni. Préselve nincs és így alakul ki a jellegzetes - kicsit kenyérformára - hasonlító alak. Végezetül egy lazább szerkezetű, kicsit savósabb ízű sajtot kapnak végtermékként. A gomolya két-három hétig is eltartható.

Normál sajt esetén az alvadék formába kerül, kézzel kicsit megnyomkodják, majd súlyt tesznek rá, nagyobb sajtforma esetén préselik. Ízesített kecskesajt esetén közben beleteszik a fűszereket is: lilahagyma, snidling, fokhagyma, kakukkfű, köménymag, bazsalikom, csípős paprika, chili – ezek nagyon jól illenek a sajthoz.
- De mindig friss fűszereket használunk a sajthoz, nem szárított fűszereket! – emeli ki Mária.

A sajtot a súly alatt egy napig a formában tarják. Másnap kiveszik, akkora már felveszi végleges formáját. Utána tömény sós oldatba teszik, ebben lebeg a sajt fél vagy egy napig attól függően meddig akarják érlelni. A sós lének két szerepe van: egyrészt a maradék savót kiszívja a sajtból, másrészt tartósít. Ezek után „már csak” egy jól szellőző polcra kell elhelyezni. Nagyjából egy hónapig érlelik a sajtokat. Mindennap megforgatják, sós lével megmossák, de a lényeg a szellős rész és akkor hónapokig semmi baja nem lesz a sajtnak.

Kiderült szívesen próbálkoznak új termékek előállításával is. Beszélgetésünk közben felállt és a „pult alól” előkerült két - helyi viszonylatban - különleges sajt: egy egyéves és féléves sajt. (fenti képen) Mindenféle tartósító- és ízfokozószer nélkül elállnak ezek a sajtok ilyen hosszú ideig. Mindkét sajt íze fenséges volt, az egyéves állaga már-már a parmezánéra hasonlított.
Beszélgetésünk legvégén a jövőtervek kerültek szóba. Jelenleg pályázati pénzből újítják fel a feldolgozó kisüzemet. Terveik szerint az egész üzem úgy lesz átalakítva, hogy a látogatók (mert bizony nagyszámú érdeklődőt vonz a gazdaság!) egy elkülönített részen, üvegfal mögött nézhessék meg a sajt készítés menetét, az üzemet és a polcokon pihenő sajtokat.

Köszönet a Gonda családi vállalkozásnak (3932 Erdőbénye, Mátyás király u. 67.), és Kovács Attilának az Utazom.com-tól, hogy technikai segítségemre volt.

Erdőbénye utcáin sétálgattam és fotótémát kerestem. Véletlenül találkoztam az utcán Szűcs Jánossal, aki pár mondat után szívélyesen invitált beljebb. Betérvén a ház udvarába, gyönyörű rendezett kert fogadott. Sehol egy elszáradt levél a földön, a kerti növények közt nem látni fonnyadt leveleket a hőség ellenére. Szivárvány színeiben pompázó virágok, pirosló paradicsomok, sárguló paprikák övezték utunkat. A kert közepén egy hatalmas diófa vetette az árnyékát a füves placcra, ahol két öreg ülőalkalmatosság pihente ki - a fa által nyújtott hűsítő árnyékban - az évtizedek fáradalmait. A bejárattal szemben helyezkedik el a műhely, ott kezdünk el beszélgetni.

- Nem voltam én mindig kádár, á dehogy! Jó állásom volt, de jött a rendszerváltás, na az tett be nekünk. - meséli, majd halkan hozzáteszi - Mint sokunknak ebben az országban. 
Régebben gépész-mérnökként dolgozott a Ganz-Mávagban, a vasipari ágazatban. Még a Kádár-rendszer idején költözött Erdőbényére, ott kezdtek el házat építeni feleségével. A kádár szakmát is csak hobbiból tanulta meg, apósától. Szakmájának köszönhetően maga tervezte az összes famegmunkáláshoz szükséges gépét. Mikorra odajutott, hogy letegye a kádár vizsgát, már egy kész műhely várta odahaza. Aztán jött a rendszerváltás és a Ganz gépgyár – hasonlóan, mint sok szocialista nagyüzem – darabjaira hullott, csődbe ment vagy csak egyszerűen bezárták. Volt munka – nincs munka.

- A ’89-90 utáni két-három év kegyetlen volt. Munka sem volt, a bor sem ment és a kádár szakma sem. Volt olyan, hogy csak vajas kenyér volt ebédre. Csak próbáld elképzelni: ott ült velem szemben a két kislányom és már akkor azon kellett töprengenem, hogy másnap vajon mit adok nekik enni. Szörnyű egy érzés volt, nem kívánom senkinek. – meséli ez az erős ember egy kicsit elérzékenyülve.
Akkoriban meg kellett harcolniuk minden forintért, fillérért. A Ganz megszűnt, házuk félkész állapotban állt. Végül is a kádár szakma - és saját hite - segítette ki őket ebből a válságos helyzetből: három év alatt közel háromszáz hordót rendeltek meg tőle. Nappal hordót készített, délután vagy hétvégén a házukat csínosította. Így történhetett meg, hogy közel hat évig építette a házát. De végül felépült, áll és az övék. Ezek a kemény évek edzették meg, és tették erőssé.

Megemlíti, hogy a kádár találkozókon kétszer is sikerült az első-mester címet elnyernie. Gratulációm után abban bízom, hogy kellemesebb hangulatú témákról sikerül beszélnünk, de nem így történik.
- Sajnos az elmúlt harminc év alatt szétment a falu. – vág bele egy kicsit csapongva a következő történetébe. Régen kétezer ember lakott Bényén, ma már feleannyian sincsenek. A fiatalok nem maradnak, nem akarnak a borászatból megélni. Egyéb munka meg nem nagyon van. Nincs faipar, mezőgazdasági munka, de még a szőlészet sem tart el ennyi embert. Egyébként is a legtöbb „helybéli borász” nem is idevalósi. A borászat modernizálódott, tizedannyi ember kell hozzá, mint régen. A kádár szakma is megváltozott: vagy nagyon sok hordó kell hirtelenjében, vagy nem kell hordó. Sajnos szép lassan kihal a falu. Borzasztó érzés lehet, amikor már szomszédja sincs az embernek, akivel időnként a kerítés mellett egy tokaji száraz bor társaságában megbeszélhetné az élet dolgait. János lányai pedig már hallani sem akarnak Erdőbényéről.
- Még egy jó pasi sincs a faluban! – teszi hozzá nevetve.

Aztán a szakmáról kezdünk el beszélgetni. A hordókészítés igazából nem az itallal függ össze, hanem a szállítással. Igazából nagyon korai konténernek tekinthető. Amikor a Földközi-tenger medencéjéből kinyúlt a római birodalom, akkor kellett egy olyan eszköz, ami a szállítást - legyen az akár folyékony vagy finom szemcsés anyag - megkönnyítette. A zseniális kettős boltíves hatással elérték azt, hogy olyan eszközt készítsenek, mellyel könnyen, hosszútávra szállíthattak. Ez volt a hordó. A római légiók így most már könnyen szállították a bor és olaj mellett az értékes lisztet, darát, búzát, szemes-terményeket, vizet, ecetet. Ezek az „őshordók” teljesen eltérő alakúak voltak a mai megszokott magyarországi hordóktól: a hosszuk nagyjából a duplája volt az átmérőjüknek. (A világon nagyjából húsz ilyen hordó maradt fent, ebből egy a budapesti Aquincum-ban található.)

Idővel a Rajnán-inneni kádárság más irányba ment, mint a Rajnán-túli. Idehaza kisebb méretűek lettek a hordók, hogy a szárazföldi fuvarosok könnyebben tudják szállítani, mozgatni, még akár töltve is. Hegyalja pedig a török hódoltságnak „köszönhette” sikerét. A legnagyobb török terjeszkedés a Bocskai szabadság harc idején volt. Az örök hadviszony miatt kitolták a szüreteket, a hódoltság miatt eltűntek a szerémségi borok és Hegyalja jelentősége ötven év alatt megnőtt. A késői szüretek miatt, megjelent az "új típusú" bor az aszú. Európa pedig tele volt katonával, a bor könnyen eladható volt.

A rengeteg borászat a kádár szakmát is fellendítette. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban a hordó szállítóeszköz volt. A bort hordóstul adták-vették, azokat a szállító üresen nem hozta vissza. Így válhatott Hegyalján - és Magyarországon - a gönci hordó egyfajta mértékegységgé. Vevő és eladó is tudta, pontosan mennyi bor volt egy hordóban (belefért két és fél magyar akó, azaz 136 liter) és ez alapján számoltak el akkoriban. A sok kádár megjelenésének köszönhető egy helyi szólásmondás kialakulása: „Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajint, az vagy kádárt üt, vagy kőfaragót."

- Kell a bornak egy csók a hordótól! – folytatja szintén egy közismert kádárszólással. Ha rossz a gazda és rossz a hordó, akkor bizony könnyen tönkretehető a bor. A fa lélegzik, lehetetlen pótolni is bármivel. Pár szót ejtünk a fémhordókról, de látszik nem híve ezeknek az új technológiáknak, úgyhogy nem is erőltetem a témát. 
- Az új hordót be kell állítani - meséli tovább a szakma fortélyait. Kívülről kapja pince páráját, belülről a borpárát, és idővel beáll a boroshordó. Ha már háromszor-négyszer kiforrt benne a bor, akkor a szőlősgazda jobban örül neki, mint egy vadonatúj hordónak. Viszont a hordójavítást nem szeretik a saját szakmájukban. Ha egy borászgazda öregebb hordó javításával - amit nem is takarítottak rendszeresen és tele van borkővel - keresi meg, akkor azt legszívesebben visszautasítja.
- Nagyon kockázatos munkának tartom és soha nem is lenne olyan a hordó, amilyet a gazda szeretne. Ha meg rossz bort készítene egy ilyen hordóval, akkor könnyen rám foghatná, hogy én vagyok a hibás. - meséli.

Közben átsétálunk a belső műhelybe. A döngölt padlón a marógép mellett faforgács hever, az esztergagépbe egy karvastagságú fa van befogva. Látszott, nem régen még dolgozott rajta valaki. A sarokban kávéfőző várja a következő bevetést, mellette közvetlenül egy flex pihen.

- Mániám a faesztergálás. A szemem sajnos már nem nagyon engedi, zöld hályog van rajta. Muszáj lesz abbahagynom. – néz ránk egy kicsit szomorúan – Pedig szeretem csinálni. Az életem a fa.
Ma már főleg a gyűjteményének szenteli az idejét. Hordót már nem készít, inkább gyűjti azokat. Gyűjteményében van gönci hordó, sörös hordó, sőt egy angol bálnavadász hordó is az angol tengerész kádárságtól. Ez utóbbi kapcsán büszkén meséli, hogy négy éve volt nála az angol haditengerészeti múzeum fotósa, hogy képeket készítsen a házi-múzeumról. Idővel lesz egy francia-hordója, melyet a tokaji Disznó-kő borászat ígért neki illetve tervei közt van, hogy az ős-római-hordóról készítsen egy másolatot. A hordókon kívül rengeteg kádár szerszám ékesíti a műhely falait, mennyezetét. Szinte minden megtalálható a gyűjteményében, ami a kádár szakmához tartozik. Vagyis egy valami hiányzik nagyon. Egy taposókád.

Köszönet Szűcs János kádármesternek (3932 Erdőbénye, Hunyadi u. 49.), és Kovács Attilának az Utazom.com-tól, hogy technikai segítségemre volt.

Értékvesztett világban élünk - életünk állandó rohanás. Rohanunk a munkába, rohanunk a gyerekért az iskolába majd sietve vásárolunk a bevásárlóközpontban. Elsuhanunk egymás mellett a metró bejáratánál, üveges tekintettel tekintünk egymásra a négyes-hatos villamoson. Vagy már nem is nézünk egymásra hanem csak meredten bámulunk kifelé a reggeli csúcsforgalomban döcögő békávé busz koszos ablakán. Fogalmunk sincs arról, ki az az ember, aki mellett elrohantunk vagy véletlenül meglöktük picit a tömött metrón majd bocsánat kérés nélkül somfordáltunk tovább. Nem tudjuk ki ő, nem tudjuk mivel foglalkozik. Lehet, ha csak félórára leülnénk vele egy kávézóba – vagy csak egyszerűen szóba elegyednénk, akkor érdekesebbnél érdekesebb dolgokat mesélhetne életéről. Róluk szól ez a blog. Emberek, szakmák, életek. Celeb- és politikamentes blog, ahol Ön kedves Olvasó is idővel szereplő lehet.