Erdőbénye utcáin sétálgattam és fotótémát kerestem. Véletlenül találkoztam az utcán Szűcs Jánossal, aki pár mondat után szívélyesen invitált beljebb. Betérvén a ház udvarába, gyönyörű rendezett kert fogadott. Sehol egy elszáradt levél a földön, a kerti növények közt nem látni fonnyadt leveleket a hőség ellenére. Szivárvány színeiben pompázó virágok, pirosló paradicsomok, sárguló paprikák övezték utunkat. A kert közepén egy hatalmas diófa vetette az árnyékát a füves placcra, ahol két öreg ülőalkalmatosság pihente ki - a fa által nyújtott hűsítő árnyékban - az évtizedek fáradalmait. A bejárattal szemben helyezkedik el a műhely, ott kezdünk el beszélgetni.

- Nem voltam én mindig kádár, á dehogy! Jó állásom volt, de jött a rendszerváltás, na az tett be nekünk. - meséli, majd halkan hozzáteszi - Mint sokunknak ebben az országban. 
Régebben gépész-mérnökként dolgozott a Ganz-Mávagban, a vasipari ágazatban. Még a Kádár-rendszer idején költözött Erdőbényére, ott kezdtek el házat építeni feleségével. A kádár szakmát is csak hobbiból tanulta meg, apósától. Szakmájának köszönhetően maga tervezte az összes famegmunkáláshoz szükséges gépét. Mikorra odajutott, hogy letegye a kádár vizsgát, már egy kész műhely várta odahaza. Aztán jött a rendszerváltás és a Ganz gépgyár – hasonlóan, mint sok szocialista nagyüzem – darabjaira hullott, csődbe ment vagy csak egyszerűen bezárták. Volt munka – nincs munka.

- A ’89-90 utáni két-három év kegyetlen volt. Munka sem volt, a bor sem ment és a kádár szakma sem. Volt olyan, hogy csak vajas kenyér volt ebédre. Csak próbáld elképzelni: ott ült velem szemben a két kislányom és már akkor azon kellett töprengenem, hogy másnap vajon mit adok nekik enni. Szörnyű egy érzés volt, nem kívánom senkinek. – meséli ez az erős ember egy kicsit elérzékenyülve.
Akkoriban meg kellett harcolniuk minden forintért, fillérért. A Ganz megszűnt, házuk félkész állapotban állt. Végül is a kádár szakma - és saját hite - segítette ki őket ebből a válságos helyzetből: három év alatt közel háromszáz hordót rendeltek meg tőle. Nappal hordót készített, délután vagy hétvégén a házukat csínosította. Így történhetett meg, hogy közel hat évig építette a házát. De végül felépült, áll és az övék. Ezek a kemény évek edzették meg, és tették erőssé.

Megemlíti, hogy a kádár találkozókon kétszer is sikerült az első-mester címet elnyernie. Gratulációm után abban bízom, hogy kellemesebb hangulatú témákról sikerül beszélnünk, de nem így történik.
- Sajnos az elmúlt harminc év alatt szétment a falu. – vág bele egy kicsit csapongva a következő történetébe. Régen kétezer ember lakott Bényén, ma már feleannyian sincsenek. A fiatalok nem maradnak, nem akarnak a borászatból megélni. Egyéb munka meg nem nagyon van. Nincs faipar, mezőgazdasági munka, de még a szőlészet sem tart el ennyi embert. Egyébként is a legtöbb „helybéli borász” nem is idevalósi. A borászat modernizálódott, tizedannyi ember kell hozzá, mint régen. A kádár szakma is megváltozott: vagy nagyon sok hordó kell hirtelenjében, vagy nem kell hordó. Sajnos szép lassan kihal a falu. Borzasztó érzés lehet, amikor már szomszédja sincs az embernek, akivel időnként a kerítés mellett egy tokaji száraz bor társaságában megbeszélhetné az élet dolgait. János lányai pedig már hallani sem akarnak Erdőbényéről.
- Még egy jó pasi sincs a faluban! – teszi hozzá nevetve.

Aztán a szakmáról kezdünk el beszélgetni. A hordókészítés igazából nem az itallal függ össze, hanem a szállítással. Igazából nagyon korai konténernek tekinthető. Amikor a Földközi-tenger medencéjéből kinyúlt a római birodalom, akkor kellett egy olyan eszköz, ami a szállítást - legyen az akár folyékony vagy finom szemcsés anyag - megkönnyítette. A zseniális kettős boltíves hatással elérték azt, hogy olyan eszközt készítsenek, mellyel könnyen, hosszútávra szállíthattak. Ez volt a hordó. A római légiók így most már könnyen szállították a bor és olaj mellett az értékes lisztet, darát, búzát, szemes-terményeket, vizet, ecetet. Ezek az „őshordók” teljesen eltérő alakúak voltak a mai megszokott magyarországi hordóktól: a hosszuk nagyjából a duplája volt az átmérőjüknek. (A világon nagyjából húsz ilyen hordó maradt fent, ebből egy a budapesti Aquincum-ban található.)

Idővel a Rajnán-inneni kádárság más irányba ment, mint a Rajnán-túli. Idehaza kisebb méretűek lettek a hordók, hogy a szárazföldi fuvarosok könnyebben tudják szállítani, mozgatni, még akár töltve is. Hegyalja pedig a török hódoltságnak „köszönhette” sikerét. A legnagyobb török terjeszkedés a Bocskai szabadság harc idején volt. Az örök hadviszony miatt kitolták a szüreteket, a hódoltság miatt eltűntek a szerémségi borok és Hegyalja jelentősége ötven év alatt megnőtt. A késői szüretek miatt, megjelent az "új típusú" bor az aszú. Európa pedig tele volt katonával, a bor könnyen eladható volt.

A rengeteg borászat a kádár szakmát is fellendítette. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban a hordó szállítóeszköz volt. A bort hordóstul adták-vették, azokat a szállító üresen nem hozta vissza. Így válhatott Hegyalján - és Magyarországon - a gönci hordó egyfajta mértékegységgé. Vevő és eladó is tudta, pontosan mennyi bor volt egy hordóban (belefért két és fél magyar akó, azaz 136 liter) és ez alapján számoltak el akkoriban. A sok kádár megjelenésének köszönhető egy helyi szólásmondás kialakulása: „Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajint, az vagy kádárt üt, vagy kőfaragót."

- Kell a bornak egy csók a hordótól! – folytatja szintén egy közismert kádárszólással. Ha rossz a gazda és rossz a hordó, akkor bizony könnyen tönkretehető a bor. A fa lélegzik, lehetetlen pótolni is bármivel. Pár szót ejtünk a fémhordókról, de látszik nem híve ezeknek az új technológiáknak, úgyhogy nem is erőltetem a témát. 
- Az új hordót be kell állítani - meséli tovább a szakma fortélyait. Kívülről kapja pince páráját, belülről a borpárát, és idővel beáll a boroshordó. Ha már háromszor-négyszer kiforrt benne a bor, akkor a szőlősgazda jobban örül neki, mint egy vadonatúj hordónak. Viszont a hordójavítást nem szeretik a saját szakmájukban. Ha egy borászgazda öregebb hordó javításával - amit nem is takarítottak rendszeresen és tele van borkővel - keresi meg, akkor azt legszívesebben visszautasítja.
- Nagyon kockázatos munkának tartom és soha nem is lenne olyan a hordó, amilyet a gazda szeretne. Ha meg rossz bort készítene egy ilyen hordóval, akkor könnyen rám foghatná, hogy én vagyok a hibás. - meséli.

Közben átsétálunk a belső műhelybe. A döngölt padlón a marógép mellett faforgács hever, az esztergagépbe egy karvastagságú fa van befogva. Látszott, nem régen még dolgozott rajta valaki. A sarokban kávéfőző várja a következő bevetést, mellette közvetlenül egy flex pihen.

- Mániám a faesztergálás. A szemem sajnos már nem nagyon engedi, zöld hályog van rajta. Muszáj lesz abbahagynom. – néz ránk egy kicsit szomorúan – Pedig szeretem csinálni. Az életem a fa.
Ma már főleg a gyűjteményének szenteli az idejét. Hordót már nem készít, inkább gyűjti azokat. Gyűjteményében van gönci hordó, sörös hordó, sőt egy angol bálnavadász hordó is az angol tengerész kádárságtól. Ez utóbbi kapcsán büszkén meséli, hogy négy éve volt nála az angol haditengerészeti múzeum fotósa, hogy képeket készítsen a házi-múzeumról. Idővel lesz egy francia-hordója, melyet a tokaji Disznó-kő borászat ígért neki illetve tervei közt van, hogy az ős-római-hordóról készítsen egy másolatot. A hordókon kívül rengeteg kádár szerszám ékesíti a műhely falait, mennyezetét. Szinte minden megtalálható a gyűjteményében, ami a kádár szakmához tartozik. Vagyis egy valami hiányzik nagyon. Egy taposókád.

Köszönet Szűcs János kádármesternek (3932 Erdőbénye, Hunyadi u. 49.), és Kovács Attilának az Utazom.com-tól, hogy technikai segítségemre volt.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.